successio apostolica (lat.): apostoli utódlás az Egyházban. - Az ÚSz nem magyarázza kifejezetten az ap. hatalom továbbításának jogosultságát, de hírt ad a hatalom tényleges továbbadásáról, mégpedig úgy, mint maradandó hivatali szolgálatról. Az ApCsel 6 beszél a diákonusok kézföltétellel és imádsággal való fölszenteléséről, az ApCsel 15 említi a presbitereket, mint elöljárókat, akik vitás kérdésben az ap-okkal együtt döntenek. Az ApCsel 20,17-28: szó van a páli egyházak elöljáróiról, akiket a szöveg hol presbitereknek, hol episzkoposzoknak nevez, akik a Szentlélektől kapták hatalmukat. Az 1Tim 1,14 szerint Timóteus a presbitérium kézrátétele által részesült a hatalomban, s Timóteus és Titus ugyanúgy kötelesek az egyházaknak elöljárókat adni (1Tim 3,1; Tit 1,5). Pál mellett ott vannak munkatársai, akik valóságos egyh. elöljárók, bár még a hiv-ok megjelölésére nincsenek megállapodott szakkifejezések. Ugyancsak nem különült el még az intézményes hiv. a karizmatikusok szerepétől, de a karizmatikusok is alá vannak vetve az ap. hatalomnak (1Kor 12-14). Az ap-ok szerepe nemcsak az volt, hogy mint szemtanúk tanúi voltak Krisztus működésének és feltámadásának, hanem valódi pásztori hatalmat kaptak. Márpedig az ilyen hatalom természete szerint maradandó. Amíg van nyáj, pásztornak is kell lenni. Krisztus éppen ezzel a tisztségükkel kapcsolatban ígérte meg jelenlétét a világ végéig (Mt 28,18). Az ap. utódlásba beletartozik Péter hiv-ának megmaradása. Végül meg lehet figyelni, hogy az ap. hatalom továbbadásának kollegiális jellege van. Akik a hiv-t viselik, az ap-októl való függésben maguk is testületet alkotnak. - Történetileg döntő jelentősége volt a monarchikus ppség kialakulásának. Itt példa lehetett Jakab Jeruzsálemben és János Kis-Ázsiában. A 2. sz. elején Antiochiában Szt Ignác már ezt a modellt képviselte, s az a sz. közepére mindenütt állandósult. Az egyiptomi emlékek szerint a jelenlévő pp-ök kézrátétellel szentelik az új pp-öt, s egy mondja közülük a fölszentelési imát. Másutt a Szent Pál-i hagyományra hivatkozva az egész presbiterium végzi a kézrátételt. A niceai zsin. (325) előírása szerint már csak a pp-ök végzik. Ignác levelei szerint a pp-nek az egyh. élet egész ter-én megvan a tekintélye és hatalma. Római Szt Kelemen (1Kel 42) megvonta a küldetés vonalát: Isten-Krisztus-apostol-egyh. elöljáró. Az utódlásról szóló tanítás is az eretnekekkel való vitában tisztázódott. A →gnosztikusok minduntalan új kinyilatkoztatásra hivatkoztak, ezért velük szemben a bizonyító érv csak az ap-okig visszamenő hagyomány lehetett, amelyet a ppi székek őriztek meg. Ezt a bizonyítási módot alkalmazza Szt Papiasz, Szt Ireneusz és →Hegeszipposz. Ireneusz már teol. pontossággal kidolgozta a hagyományosság elvét (Adversus Haereses III, 3,1). Különös jelentősége van a róm. szék utódlásának, amely Péterig megy vissza. Az Egyh. apostolisága tehát nem csupán a tanítás ap. eredetéből áll, hanem abból, hogy az egész közösségi élet és a hatalom az ap-okra megy vissza. Az Egyh. azonosságát minden korban ez biztosítja. Ebben benne van az intézményes elem is, de azt személyek hordozzák. Az ap. hatalom és küldetés állandósítása egyúttal Krisztus küldetésének állandósítása. Így az ap. utódlás a hagyománynak (paradosis) lényeges eleme. Megkülönböztetjük a materiális és a formális utódlást. Az előbbi abban áll, hogy a ppi hatalmat megszakítás nélkül továbbadják, az utóbbi esetében a továbbadás az Egyh. élő egységében (koinonia, communio) megy végbe. Vagyis a ppi koll. az ap. koll. közvetlen utóda. Jellemző példa erre az, hogy még a Krisztustól meghívott Pál is elismertette küldetését Péterrel és a többi ap-lal. G.F.

LThK IX:1140.